Hétköznapi hősnő

Most, miközben írok, szagolgatom a karomat. Reggel van. Még érzem az ágy illatát a bőrömön. Ez van legfelül. Ha mélyet szippantok,  akkor érzem az idei nyár napsütését is.  Én szeretem a szagokat. Régebben minden randi után egy pólóval narkóztam. A kedves illatát, a szerelem illatát szipkodtam ki a textilből.  Belefúrtam az arcomat az anyagba, teleszívtam a tüdőmet a szerelem-szaggal, és máris újraélhettem az édes és izgató perceket. Egy ilyen szexag-pólónak 24 órás volt a szavatossága. Ennyi idő alatt kihalványodott az illata, kihalványodott az emlék. Jöhetett a következő randi.

Most kiszagolom magamból az ihletet, hogy jól össze tudjam foglalni a fejemben felvillanó gondolatokat, a lelkemet kitöltő érzéseket. 
Rájöttem, hogy gyakran tisztítom meg magam utazással. Ha ez egy útiblog lenne részletezném az útvonalat, a szállást, az útitársaimat. A római út azonban csak háttérként szolgál a lelkem történéseinek.

Azért keltem útra, hogy szürke körvonalaimba visszaszerezzem a színeimet. Azért keltem útra, hogy elég messze kerüljek a Görög Istvános kapcsolatomtól. Messze akartam kerülni és visszagondolni rá. Olyan messziről, hogy ne tudjon bántani. Szemlélni, tanulmányozni akartam magunkat és a történetünket – de biztonságos távolságból.
A szüleim folyton azt akarták, hogy az ő hibáikból tanuljak. Ha ők már megbotlottak egy kőben, felhívták rá a figyelmemet, hogy mindenképpen kerüljem el. Hamar rájöttem, hogy ez lehetetlen. El kell esni, érezni a kő keménységét, a fájdalmat a lábban, a zuhanás lendületét. A megtapasztalás egyfajta gazdagságot ad. A feltápászkodás elégedettséget. A kettő együtt kell ahhoz, hogy több lehessek, magasabb szintre léphessek. Ha elkerülöm a követ, nem tudok fejlődni. Márpedig fejlődni szeretnék.
Néha látom magam előtt anyámat, amint azt sóhajtja: csak az elszalasztott lehetőségeit sajnálja.
„Jesszus! Ez meg mit jelenthet?!” -  kérdeztem magamtól.

Azt hiszem, Görög István egy ilyen elszalasztott lehetőség volt. Megegyeztem magammal abban, hogy ezt a lehetőséget akkor muszáj volt elszalasztanom, mert házas voltam, kisgyerekkel és a hűséget akkoriban szexuális hűségnek (is)tartottam.  Már attól is bűntudatom volt, hogy felébredt bennem a vágy. Mindegy, valahogy csak megemésztettem az érzéseimet. Bezártam őket egy nagy dobozba és jó szorosan lelakatoltam. Nem is zavart többet.

Amikor tavasszal összefutottam Görög Istvánnal, rádöbbentem, hogy most már nyugodtan kikulcsolhatom a lakatot és belekukkanthatok a rég lezárt dobozba.
A zár azonban berozsdásodott és egyedül sosem lettem volna képes elfordítani a kulcsot. István segített. Lassan, lépésről lépésre, együtt jutottunk hozzá a doboz tartalmához. Óvatosan pillantottunk a múltba, s finoman kezdtünk a folytatásba.

Először rövid üzeneteket váltottunk korunk összes vívmányának segítségével. Bejelentkeztünk, letöltöttünk, lájkoltunk, feltöltöttünk, kommenteltünk, esemeseztünk, íméleztünk. Aztán végre találkoztunk egy kocsmában, ahol én teát ittam, ő kólát.   Beszélgettünk és elakadt a szava. Erre átkapcsolt bennem valami és ontottam felé az éveken át visszafojtott vallomásaimat.
Hamarosan nem csak a lelkünk, a testünk is egymásba gabalyodott. (Itt ezen a helyen rengeteg nyálas mondatot töröltem ki. Közhelyek és klisék nélkül szeretném kifejezni, mit jelentett számomra ez az újratalálkozás. Meg akarom találni azt az egyetlen mondatot, ami tisztán elmondja, milyen, amikor 12 évre félre kell tennünk valamit, aztán egyszer csak ráébredünk, hogy folytathatjuk.)

Többnyire hallgattunk. Hosszú sétákat tettünk, olyan helyekre mentünk, ahol csak az út volt és mi. Nem volt ott a város, az ismerősök. Oda mentünk, ahol nem kellettek szavak. Elég volt a természet jelenléte. Egyszerre érintettük az eget és a földet. Közös könyvünk volt, tele üres lapokkal. Igyekeztünk megtölteni a hófehér oldalakat. Ilyen esetben azonban nagyon kevés a szó. Érintések kellettek, ölelések és szagok. Olyan közel kerültünk a természethez, amennyire csak tudtunk. Erdei utakon gyalogoltunk, új ösvényeket tapostunk magunknak a dombos vidékeken. Közös papírzsepibe fújtuk az orrunkat, és nem csavartuk lejjebb a tavaszi nap fényét, amikor a bokrok alatt szeretkeztünk. A birkák bogyóiba tenyereltem, fűcsomók és apró kövek rajzoltak mintát a meztelen bőrömre. István kutyája körülöttünk futkosott, aztán  halk, nyüszítő dalba kezdett, végül diszkréten lefeküdt a közelünkben.

A forrásból ittunk, s amikor megéheztünk, gyümölcsöt szedtük egy elhagyott kert fáiról. Este szalonnát sütöttünk egy közeli lovarda udvarán. Új barátokat szereztünk és mámorosak lettünk a bortól és pálinkától. Ruha nélkül fürödtünk a tóban, és őszintén csodáltuk a hold-festette aranyhíd ragyogását. A parton aludtunk és nedvesen ébredtünk – nedvesek voltunk egymástól és a harmatos fűtől.
Aztán amilyen hirtelen kirajzolta magát a szerelem, olyan hamar vissza is húzódott oda, ahol sok éven át pihent.

Egy ideig csak a munka létezett, a gyerekeim, a pénz hajhászása. Amikor a srácok elmentek nyaralni apával, én megengedtem magamnak, hogy felismerjem a színevesztett, elszürkült  énemet.  Aztán jegyet vettem Rómába.
És Rómában vissza mertem gondolni minden apró részletre. A szeretkezéseinkre, a szerelmi vallomásokra, a kapaszkodásokra és a minden határt feloldó végtelen hallgatásokra. A kegyetlen mondatokra, a hasonlítgatásokra, a ki nem mondott elvárásokra és a menekülésekre.

Most jutottam el oda, hogy lejegyezzem ezeket a sorokat. Talán azért, mert sok-sok hét hallgatás után üzenetet kaptam Istvántól. Még nem tudom, mit kezdek vele.
Vannak szerelmeink, amelyeket kifuttatunk. Hagyjuk fellobbanni a tüzet, tápláljuk és élvezzük, amint lobog. Néha éget, néha melenget. Belefáradunk és bambán nézzük, amint szépen elalszik a tűz. Vége.

Vannak fellobbanásaink, amelyeket – körülményeink miatt – takarékra kell állítanunk. Ezek szép csendben várják az újralobbanáshoz szükséges oxigént. Biztos forrásból tudom, hogy képesek egy egész életet végigkísérni. Végignézik generációk felcseperedését, megbújnak hosszú házasságok mögött. Füstös emlékként megőrzik nő és férfi fiatalságát, a szikrát, amely ezernyi lehetőséget és a horizont végtelenségét rejti magába.

Mertél valaha is arra gondolni, hogy kibújsz a megszokott rutin-kötelességeid alól és azt csinálsz amit akarsz? Nem főzöl, moziba mész meló után. Reggel beteget jelentesz és régi filmeket bámulsz a tévében egész nap. Felhívod azt a pasit, aki mindig is tetszett és elmondod neki. Veszel egy kiskutyát, pedig megfogadtad, hogy sohasem teszel többé ilyet. Én megtettem ezt a lépést. El is mesélem.

Két hetet Rómában töltöttem. Nem volt szándékos, véletlenül vettem meg a jegyemet a szex városába. Vagy nincsenek véletlenek?!
A Százablakú irodaház szociális arénájában töltött hosszú és még hosszabb munkanapok megkoptattak. Kiszívták az energiáimat. Elszürkültem.

Már térdig álltam a nyárban, rám tapadt a fojtó kánikula, amikor elhasználtam az utolsó csepp kreativitásomat is. Minden ötletemet kisajtoltam magamból és a reklámszakmába nyomtam. Az utolsó szikra ellobbanása  egy keddi napon történt, hat óra után valamivel.
Az ötödik kerület épületei aszalódtak a 35 fokos, immár napsütés-mentes hőségben.  A kollégáim már mind kereket oldottak, a főnököm is a Balcsiban áztatta magát. Én persze az utolsó pillanatig kitartottam. Addig, amíg el nem használtam az utolsó ötletemet is. Akkor összecsaptam a laptopomat. Összecsaptam és éreztem a csendet. A csend rám tette a kezét, aztán a vállamra nehezedett, fojtogatott. Kislisszantam az utcára. Az Andrássyn kaptam először levegőt. Még a szmog is fáradtan kúszott a tüdőmbe. Lassan belémkúszott a városi levegő és visszaadta az éltető energiámat.

Miközben a barna magassarkúmban klaffogtam a világmárkák kirakatai előtt, bámultam a záródó üvegajtók előtti dobozokon elnyúló hajléktalanokat. Némelyik széttárta fekete lábujjait és élvezte a bágyadtan táncoló poshadt pesti szél csiklandozását. Látszott a szemükön, hogy most egy icipicit szeretnek élni. És akkor én is szerettem élni.

Kicsit megrészegülve a  fáradtságtól, a hétköznapok tompító egyformaságától beléptem az  első utamba akadó utazási irodába.    Ne kérdezd, mért!  A munkától elszürkülten úgy éreztem, szükségem van valami újra.

Mire vágyik? kérdezte mosolyogva az ügyintéző. Én pedig habozás nélkül azt mondtam, hogy Rómába, a szerelem és szex városába szeretnék utazni. Felejteni. A szexuális-szerelmi kapcsolatomat  egy görög istennel. Elmondtam, hogy egy csendes kis szobát akarok, kilátással egy kávézóra. Megkaptam. Viszonylag jó áron.

A vágyaink magjai sokszor éveken át várják a lelkünkben, hogy kihajthassanak. Miközben tesszük a dolgunkat, éljük világunkat, észrevétlenül kihajtanak és egyszer csak elkezdik ontani ránk a virágaikat. Rajtunk múlik, hogy élvezzük a szirom-esőt vagy behúzott nyakkal visszamenekülünk megszokott korlátaink közé.

 

MINDENKI EGYETLEN NAGY HIVATÁSSAL ÉRKEZIK. ÉN ÍRÓ VAGYOK. EZT ÉRZEM ÉVTIZEDEK ÓTA.

Négy kiló ledobott zsír. Tizenöt deka fürdőruha. Egy liter pincehűvös bor. Kilenc óra ráncsimító alvás. Végre strandképes nő vagyok. Vagy talán mégsem annyira?

Az város utcáin korzózva lépten-nyomon üldöznek a gondolatok. Mindenről írni akarok. Sasszézom a Bajcsyn a biciklisáv gyalogosai és drótszamarasai között. Elsuhan mellettem egy hosszú hajú újgenerációs fiatal srác. Azonnal írni AKAROK a fiatalságról. Kifordítani a közhelyeket, rátapintani a tűzre, repülni és alábukni a szennybe. 

Pocakos kismama kemény hasába ütközöm a Margitszigeti kolbászos sorában. Azonnal körbevonódom a várandósság élményével. Írni akarok róla. Naná! A reggeli émelygésekről, a parfümillat-undorról, a gigászi méretűre hatalmasodó kékeres mellekről, a babatalpacskás álmodozással töltött délutánokról.

Két kisöreg üldögél a padon, az árnyékban. Most talán nem fáj a lábuk, a hátuk, s talán a lelkük sem. Arcukat durván összegyűrte az idő. A háború, a csalódások, a mindennapos küzdelem. A szemük azonban őrzi a gyermekkor frissítő nevetését, a szeretkezések oldó sóhajait, az alkotás teremtő  erejét.  Az arcuk halott, a szemük él. Írnom kell róluk.

Így sodródom - mínusz négy kiló zsírral, plusz öt légköbméter lélekkel. (Tényleg, mi a lélek mértékegysége?) Megérint minden.  A mosoly, a nyomor, a ránc, a tánc… Mondanivalóm van, szólni akarok! Író vagyok. Írnom kell, hogy a soraim között olvasva megtaláld a válaszokat a saját kérdéseidre.

ÉREZTED MÁR KENYÉRSÜTÉS KÖZBEN, HOGY TE VALÓJÁBAN KOVÁCS VAGY? VAGY SZOBRÁSZ? VAGY BORÁSZ? VAGY AKÁRMI MÁS? HA CSENDBEN FIGYELSZ, TALÁN TE IS MEGHALLOD A SAJÁT HANGODAT, AMELY ELMONDJA, HOGY KI VAGY!

MA VAN A FOGYÓKÚRÁM ELSŐ NAPJA. Az idén sokadszor állok neki annak, hogy elhagyjam néhány lassan gyűjtögetett fölös kilómat. Február elején hihetetlenül elégedett voltam a testemmel. Úgy dobtam fel magam a masszázságyra, mint egy puma és az összes ruhámban kényelmesen forogtam, hajlongtam.

Aztán egyszer csak rám tört egy éhség, melyet egy kellemes vacsorával csillapítottam. Másnap újra, aztán újra. Mostanra akkora lett a pocakom, mint egy 5 hónapos kismamának. Összesen három ruhámba férek bele, azok is olyanok, hogy csak a kertek alatt merek osonni bennük.
A legnagyobb gubanc azonban azzal van, hogy lomha lettem. Szóval tegnap is elhatároztam, hogy ennek véget kell vetnem.  Ahány fölös kiló öleli a testem, annyi kiló plusz lisztet, cukrot, búzadarát cipelek.  Így képzelem.
Mit tennék, ha mindenhova magammal kellene cipelnem azokat a kilós csomagokat?  A fenéket vinném. Letenném.
Hiszem, hogy a hájat is le lehet tenni, csak nagyon kell akarni. Én most nagyon akarom. Legalábbis ma este.
Ma ötcsillagos vacsit főztem a kiskamaszaimnak és szinte egyáltalán nem kóstoltam bele. Ittam egy jó pohár kamillateát és megmostam a fogam.
Hogy miért vagyok most annyira elszánt? Nem tudom. LEHET, HOGY GÖRÖG ISTVÁN AZ OKA?

ÉDESEIM! TAVASZ VAN! AZ ISMERŐSEIM EGYIK FELE SZÉTKÖLTÖZIK, A MÁSIK FELE ÖSSZE. Már megint párkapcsolati  rendezkedések vannak folyamatban.

Kivettem egy totálisan szabad napot. Egész nap Budapest utcáit róttam. A Margit hídon sétálva mosolyogtam a szmogfelhőben kocogókra, napoztattam az arcomat a Parlament mögötti téren és élveztem, ahogy a szállítómunkástól kezdve a ropogós öltönyösig mindenkinek megakad a tekintete a kifényesedett aurámon.Beslattyogtam a Váci utcába és meglátogattam a népszerű üzletek próbafülkéit. Épp egy előnytelen púderszínű ruhába préseltem bele magam, amikor észrevettem a padlón a csipke bugyimat. Egyetlen pillanatra sápadtam csak el, aztán ellenőriztem, volt rajtam egy másik. Okosan – és pironkodva – kisakkoztam magamban, hogy ez a kis szürke csipkehalom csakis a farmerom szárából csúszhatott ki.
Tehát az előző estén nem sikerült teljesen megválnom tőle.  Zsebre vágtam és siettem a találkozómra.  

A Gödörben ültem az egyik fém széken (Gyerekek! Valaki tehetne ki párnákat, majd’ lefagyott sejhajom!), napoztattam az arcomat és vártam Humorgolyóra, aki említette, hogy szeretne bemutatni valakinek – vagy valakit nekem. Hamarosan meg is láttam félig-kollegám ringatózva felém lépcsőző sziluettjét.  Összeszedtem magam és felálltam, hogy biztosan észrevegyen.  Hunyorogtam az ellenfényben, próbáltam úgy fordulni, hogy lássam, kivel érkezik. Nem hittem a szememnek! Rutinból dobbant a szívem… érte már annyiszor tette!

(Jó)néhány éve gyakornokként dolgozott a cégnél, ahol a főnökeim  – bizalmuk jeléül – egy nagyszerű íróasztalt osztottak nekem.  Akinek pedig ilyen íróasztala volt, az megmondta a tutit, még akkor is, ha nem sokkal múlt huszonöt.
Láttam én akkor, hogy vadítóan jóképű a fickó. Láttam és irritált is. Feltételeztem, hogy minden kis buksza odavan érte – CSAK ÉN NEM. Hiszen én felnőtt nő vagyok. Férjezett asszony, gyerekkel, felelős beosztással. Amikor kis csapatomnak feladatosztó értekezletet tartottam, mindig átnéztem rajta – MÓDSZERESEN és TUDATOSAN. Akartam, hogy lássa, engem nem érdekel.

A nyár egyik első kampánya egy Pest közeli tó mellett volt. Jó munkatárshoz illően részt akartam venni a melóban, hogy pozitív példát mutassak a többieknek.  Külön kocsival mentem, ha esetleg szükség van rám otthon, a volán mögé pattanhassak és hazaautózhassak a családomhoz.   Ellenőriztem a sátrakat, a szóróanyagokat, a hangosítást, a versenyzőket. Ott lebzseltem az interjút adó kampányarcok mögött, és megszámoltam a neveket a jelenléti íveken.
Szó, szó… a görög isten külsejű István egyre többször került közel hozzám, egyre többször tartott szóval.

A munka javának végeztével a kampány-csapat leengedett, ittak ezt meg azt és beszélgettek. Mösziő Görög Isten István nyelvét pedig megoldotta az unikum, kertelés nélkül kinyilatkoztatta, hogy tetszem neki, szeretne megcsókolni.
A világ egyszeriben megperdült velem – vagy én a világgal –, zavarodottam hablatyoltam, majd megkértem arra, hogy sétáljunk egyet.  A nádas mögött elém penderedett, átölelte a derekamat és magához húzott. Akkor már sok éve boldog házasságban éltem. A boldoggal nem is volt baj, csak a sok évvel. Az újdonság által keltett szexuális vonzerő felülmúlt minden mást. Megszűnt a munka légköre, a nyüzsgő tömeg hangját elnyomta a szívverésem. Lábujjhegyre álltam és éreztem a leheletét. Azt suttogtam, nem lehet. A gondolataimban a vágy és a szeretett családom képe egymást lökdösve akart felülkerekedni a másikon. Remegtem  és fuldokolva mondtam, nem szabad!

Tíz perc múlva a kocsiban ültem és lehúzott ablakkal autóztam hazafelé. Virágillat töltötte be az utasteret, a langyos szélben újra kaptam levegőt.
Az ellenfényben, az izzadó Humorgolyó balján a Görög Isten István állt. Szebb volt, magasabb és érettebb, mint egy évtizeddel korábban. Megismert, mégis kezet nyújtottunk egymásnak. A nevemet mondtam, a kezem a kezében… és a csipkés bugyim is.

Gyorsan visszadugtam a bajkeverő csipkecsodát a zsebembe, de későn.
- Akkor most nincs rajtad bugyi? – kérdezte az évek alatt begyakorolt sármőr-nézésével.
- Nincs! De van! – szóval így folytattuk a beszélgetést egy évtizeddel később.
Humorgolyó nem értett semmit, és mivel utálta, ha kimarad valamiből, javasolta, hogy üljünk le és a Görög Isten István hozzon a pulttól kávékat.

A Görög István távolodott, én kifújtam magam és laposan hátrapislantva megnéztem a fenekét. Jó volt.
LEHET, HOGY A SORS ÚJRA MEGKÍNÁLT EGY RÉGI, EL NEM CSÓKOLT CSÓKKAL?!

HONNAN TDOD, HOGY VÉGE EGY KAPCSOLATNAK?
Nem tudom, hol fulladt meg ez a kapcsolat. Egy idő után kiszámíthatóvá vált minden mondat, minden ölelés. Ez egyszerre volt jó is és álmosító is. Kezdtünk egy nyugdíjas párra emlékeztetni, akik  jól kitaposott papucsukban nasizva nézik a tévét.

Egy alkalommal, amikor film-kábulatban    hevertünk a tévé előtt, hirtelen észrevettem a felcicomázott karácsonyfáról lepergő tűleveleket.  Abban a szent pillanatban döntöttem el, kilépek ebből a kapcsolatból. Az arany csillagokon visszatükröződött a tévéképernyő és fényei játékos táncba kezdtek. Összepuszilóztunk a párommal és én próbáltam elhessegetni az érzéseimet.

Másnap reggel felébredtem,  és – jaj – már semmi sem volt ugyanolyan.  Nem lassan kellett volna kiszeretni a pasiból, aki többet alszik nálam, mint a saját ágyában? Nem egy ellenállhatatlan szerelemnek kellett volna kirántania a megszokott kapcsolatból? Nem egy másik nő miatti féltékenységbe  görnyedve kellett volna becsapni az ajtót mögötte? Hogy lehet az, hogy egyszerűen csak azt veszem észre, hogy észrevétlenül kilopta magát a szívemből. A következő napok önmagam érzéseinek megfigyelésével teltek.

Összeütközünk a fürdőszoba ajtajában. Mit érzek? Megkívánom, kezdeményezek. Hogyan hat ez rám? Gőzölgő kávéval ébreszt és bebújik a takaróm alá. Mit vált ki ez belőlem?

Egy hét elteltével megállapítottam, hogy közös filmünk kockáiról eltűntek a színek.  Persze elővettem újraszínezési képességeimet és próbáltam visszacsempészni a régi pirosat, bordót és friss kékeket. Ügyeskedtem új színek kikeverésével is, de mindhiába. Csak ideig-óráig használt a szexi hálóing, a gyertyafényes vacsi. Átmeneti fellendülés után gyors leengedés következett és visszazökkentünk a szürkeségbe.

Egyik délután megvártam a házam előtt, és kész tények elé állítottam. Kedves voltam, higgadt, megingathatatlan. Arra kértem, ne keressen egy ideig, mert bennem elszakadt a kapcsoltunk fonala és nem sikerült újra összekötnöm.

Még aznap este elmentem a barátnőimmel egy limonádés estére. Éjjel értem haza, lerogytam az ágyra és azonnal elaludtam. Reggel szabit vettem ki egész hétre és elutaztam a világ végére.

Egy új kapcsolat, a vágyott élmények ígérete. Egy közös úté, melyen mindketten szívesen haladnunk. Ha eltévedünk ezen az ösvényen, jobb, ha újratervezzük az útvonalat. És persze könnyen előfordulhat, hogy egyedül kell folytatnunk.

LEHET, HOGY CSAK ÁTMENETI IGAZI LÉTEZIK? EGYIK IGAZI JÖN A MÁSIK UTÁN, AZTÁN AMIKOR MÁR NEM Ő AZ IGAZI, EMLÉKKÉ HALVÁNYÍTJA AZ ÍGÉRETES JÖVŐT IS.
 

HONNAN TUDOD, HOGY MEGTALÁLTAD AZ IGAZIT ÉS NEM CSAK ILLÚZIÓ A SZÉP KAPCSOLAT?

A gyerekeket elvittem a mamához, hagytam, hadd kényeztesse excsaládom azokat a „szegény, ártatlan gyerekeket, akiket ilyen anyával vert meg a sors” Nyilván dupla cukrot kapnak a kakaóba , reggelente ágyban reggeliznek és mesenézésben a jelszó a NO LIMIT lesz! Sebaj! Élvezzék egy kicsit az élet maradék napos oldalát!

Metróval mentem a Keleti mellé, ahonnan a busz indult. A bőröndöm könnyű volt, a kedvenc pólók és a farmerom is jól állt rajtam, de a bánatom ólomsúllyal nehezedett a mellkasomra. Egész úton úgy tettem, mintha mindez nem velem történne, hanem egy távoli ismerőssel. Mosolyogva néztem  a pesti bérházakat, a napi gürcükkel küszködő lenőtthajú anyákat, a szakadt koldusokat és a ragyogó szállodákba siető napszemüveges külföldieket.

Ha tehettem csevegtem, halvány, flörtszerű pillantásokkal játszottam,   és mélyen magamba szívtam egy idegen ország, idegen városának édesen idegen illatát.
Napközben az idegenvezető ismertetőit hallgattam esténként a városban sétálgattam és terveket szőttem. Érdekes módon, szinte minden megérintett. Egy babakocsit tologató kétgyermekes pár láttán elsírtam magam, egy boldogan hozzám szaladó kutyusnak megengedtem, hogy megszaglásszon és végignyaljon, sőt, büszkén viseltem sáros mancsának nyomait a fehér nadrágomon. Kapuccsínózás közben felszabadultan kacérkodtam egy fekete hajú sráccal, majd a parkon át könnyes szemmel követtem egy kézen fogva sétálgató nyugdíjas párocskát. Mire az üzletsorra értem, elkezdtek bennem sziporkázni az ötletek. A boltok, a lámpák, a házak mind megihlettek. Újabb és újabb halk heurékák szakadtak fel a lelkemből… éreztem, hogy minden rendben lesz!

Ígéretes Laci egy ilyen ötletláncot szakított meg a szavaival. Gálánsan bemutatkozott és olyan ügyesen idomult hozzám a beszélgetésben, hogy nem is akartam odébbállni. Csak átöltözni ugrottam fel a szobámba az esti fagyizás előtt, s egy gombóc epres, egy gombóc kávés ízcsoda után hagytam, hogy míves szófordulatokkal  bemutassa nekem nemesi származású felmenőit és híres barátainak körét. Meg kell hagyni, lenyűgözött. Olyan ügyesen vezetett be a különlegesnek ígérkező  köreibe, hogy  elámultam.

Az esti borozás és andalító séta után boldogan léptem be a szobájába és igyekeztem elbűvölni szexuális praktikáimmal.  Óriási sikerem volt. Mámorosan vettem tudomásul, hogy számára én vagyok a hőn áhított femme fatal, a végzet asszonya.

Kíváncsian evezett az ismeretlen vizeken: érdekelte a házasságom hanyatló csillagának története,  az anyasággal kapcsolatos hétköznapjaim, az ambícióim és a szexuális nyitottságom.  Hízelgett a hiúságomnak, hogy nem tudott betelni velem. Folyton engem fotózott és minden tízedik kattintás után elragadtatással engedte le a kamerát és vallotta be, hogy milyen gyönyörűnek lát.
Hogy én mit éreztem?  A sors simogatását a lelkem gyűrődésein.  Annyi év társas magány után úgy tűnt, kellek valakinek. Kicsit korábban érkezett a vártnál, de naná, hogy nem mondtam rá nemet.

Lassan beszivárogtunk egymás életébe. Olyan családja és baráti köre volt, amilyenről én csak álmodoztam. Kutyabőrrel díszített falak közt  hajnalig vitatkoztunk politikáról, gyógyításról, zenéről és költészetről.  Ízletes pizzákat ettünk a kertben az árnyas fák alatt és első osztályú óbort kortyolgattunk. Az éjszakákat pedig kényelmes ágyakban töltöttük egymás testének és önmagunk szexualitásának újra-felfedezésével.  Persze, hogy néhány hét után beengedtem az életembe.  Bemutattam a szüleimnek, a gyerekeimnek. Szerették. Őket is elvarázsolta. 

Az, hogy nem voltam szerelmes, csak erősítette az érzést, hogy jó társat találtam. Nem tört rám a hormonális őrület, nem rózsaszín szemüvegen keresztül láttam őt.   (Tovább is van, mondjam még? Kövess, ha mersz, és beavatlak a következő fordulatba!)
 

MARADT PÁR EZRESEM. NANÁ, HOGY EGY LÉLEKTISZTÍTÓ UTAZÁSBA FEKTETTEM. VOLTÁL MÁR ÍGY?
Mivel százezer meg egy évig voltam házas, fogalmam sem volt arról, hogyan kell szakítani egy kapcsolatban. A házasság más. Főleg, ha gyerekek is vannak. Ott a szakítás nem rossz, hanem borzalmas. Még akkor is az, ha utána mindenki megkönnyebbül.

Túl a váláson, túl a hirtelen fellobbanással érkező szenvedély-szerelmen, túl a harmincon és még az óperenciás tengeren is túl találkoztam Ígéretes Lacival. Már kiderült, hogy rohadtul állok anyagilag, de még nem tudtam, hogy az évszázad válsága leselkedik ránk, amikor utolsó forintjaimat egy buszos kirándulásba fektettem. Soványan, megtépázott lélekkel battyogtam el az utazási irodába, ahol belehuppanva a kényelmes székbe tényleg úgy éreztem, jár nekem ez a kis kiruccanás.

Egyrészt, mert meg kell találnom a jót is abban, hogy a férjem kilépett az életünkből, másrészt, mert valahonnan töltekeznem kell energiával, hogy az előttem álló feladatokat ellássam. Nevezetesen, hogy utat találjak az új életünknek, a gyerekeimnek beadagoljam az igazságot és ráleljek az új, közös örömökre. Továbbá bebizonyítsam, hogy egyszerű nőként képes vagyok egy családot navigálni a hétköznapokban: dolgozni, mellette kifestetni, időben befizetni a csekkeket és egyszerre három parfümöt birtokolni. Ehhez kellett a lásztminit akciós út az izgalmas ismeretlenbe. (Kíváncsi vagy a folytatásra? Kövess, ha mersz!)
 

Voltál már szerető egy házasságra tapadva? Esetleg rejtetted már a vágyadat hivatalosan vállalható szöveg mögé? Mindkettőről írok.

A minap elromlott a lift a melóhelyemen. Gyalog caplattam fel az emeletre. Nem tetszett. Alig vonszoltam magam a lépcsőkön. Mélységesen utáltam a dolgot. Aztán az egész napom hasonló volt – egészen kettő óráig.

Kettőkor egy értekezletre kellett beugranom, ahol kínkeserves unalommal kapaszkodtam a fő témába. Véres verejtékkel próbáltam ráhangolódni a szalagok színe és az színek keltette hangulatok filozófiájára. Mosolyogtam és próbáltam érdeklődést mutatni. Aztán kihúztam magam a széken és igyekeztem egy nyamvadt ötletet csiholni az elaléló elmémben.

Na, ekkor lépett be Ő, a Katonás Berci.  Későn érkezett, már nem is számítottunk rá. Nem volt fontos személy, amolyan tömésnek hívták meg… hátha van egy kósza ötlete, amelyre egy nagykutya beindul és brillírozik valamit.
Katonai naci volt rajta és khaky vállapos zakó. Szerényen biccentett, laptopot nyitott és máris bekapcsolódott a munkába. Amint betöltötte  sármja a teret, azonnal nővé váltam.  Hogyan? Nem tudom. Kihúztam magam, lepillantottam a dekoltázsomra és amint lehetett, hangosan felkacagtam.

Felturbózódtam és azonnal lettek eredeti ötleteim.  Kifényesedtem, ragyogtam… és bár csak egy értekezleten ültem, úgy éreztem, a görög istenek sorban állnak a kegyeimért.
Mindegy a teljes neve, le sem írom, mert nős.

Megvan a véleményem azokról a  nős férfiakról,  akik szeretőt tartanak. Miután felépítik életük várát - egzisztenciából, karrierből, egy gondos asszonyból és a génhordozó gyerekekből -, beköltöznek és élvezik. Aztán valahogy ízét veszti a falat a szájukban, s máris áldozatai lesznek egyi izgalmas, szenvedélyes szerelemnek.  Amíg forgatják magukban a gondolatot, hogy az  új viszony egy lehetőség vagy egy probléma számukra, addig egyre jobban bezárul körülöttük az új börtönük ajtaja.

Első körben levedlik énjük rugalmatlanná vált felszínét és fürdenek az alóla kibukkanó friss energiákban. Az újdonság varázsa beinjekciózza magát a vénájukba és szétárad a testükben, felrázza a lelküket. Feléled a múltban felejtett vadász, és fáradhatatlanul üldözi a szép vadat. Az első energialöket elegendő a két élethez: a valóságból lecsippentett órákban  a hódító férfi  büszkén veszi birtokba új felségterületét, hogy aztán jólesően elnyújtózzon a biztonságos feleségterületén. A szerető ölelése egyre édesebb és egyre szorítóbb. A kettéhasadó férj eljátszik az új élet gondolatával, ígéretet tesz az új nősténynek és várakozó állásba állítja. Közben megkezdi a kiköltözést a régi életéből. Miközben megpróbálja átteleportálni magát az új valóságba, megcsillannak a régi valóság kincsei. A gyerekek közelsége, az évtizedes hagyományok, a közösen kialakított élet. Ez a szakasz akár évekig is eltarthat. Két nő között félúton élni nem könnyű. Hol a szerető szirénéneke csábítja, hol a feleség jó ölelése vonzza. Lassan kiapadnak az energiaforrások, s arra ébred, hogy mindkét kapcsolata megfáradt a küzdelemben… az értékes évek pedig elillantak.

Szóval, nős pasival NEM! Köszönöm, nem kérek egy ilyen könnyen romló tortából. Viszont kár lenne tagadni, szívesen kiszívom a vonzalmunk során képződő energiát, hogy a saját létemet fényesítsem vele.
A katonai ruhába bújt fickót Bercinek hívják és nyáron volt az esküvője. Cseten már korábban is próbált megcsípni, de mindig kibújtam a konkrét tettek alól, csak játszottam vele. A felesége egy tündéri arc mögé bújt boszorkány. Nem ismerem, csak azt tudom, hogy őt sem kell félteni. Őket egymásnak teremtette a sors, elképzelhető, hogy hosszú és szilárd lesz a házasságuk.

Ám most Katonás Berci itt ül velem szemben és – bár nem rám néz – minden idegszálával figyel, érzem, hogy vonzom. Tárgyilagos hozzászólásokkal jelzi jelenlétét, de én tudom, hogy a kiskatona vigyázban áll a nadrágjában. Közepesen erős búgó hangon kifejtem a véleményemet a szóban forgó témában. Csak röviden mondok egy okosat. Úgy, hogy Bercinek ne kelljen rám néznie, de a hangom megsimogathassa egy kicsit.
A mondandóm tartalmával kapcsolatban két megjegyzésem van. Learathatnám az összes babért, mert van egy igazán jó ötletem. Tudom, hogy vinné a pálmát. Nekem azonban az kell, hogy kedveljenek és Katonás Berci vegyen észre. Mivel egy rakás pasi között ülök, csak tálcán kínálom az ötletet valakinek, csak előkészítem, rámutatok és hagyom, hogy valaki más mondja ki, hogy HEURÉKA! Szeretni fog, mert érzi, hogy rávezettem a megoldás útjára és azt hiszi, hogy végül csak ő látta meg a kincset érő megoldást. (Melyik férfi szeretne  egy olyan nőt, akinek jobb ötlete van, mint neki?!)

Így is történt, az a szőrös muksó bedobta a tuti ötletet és cserébe méltatta a szépségemet egy olcsó bókkal. Ez viszont feltüzelte Bercit és – még magának sem ismerné be – ráomlott a féltékenység hártya fátyla. Naná, hiszen az előbbi rövid felszólalásomnál olyan szavakat használtam, amelyek a szexualitás témakörében is elhangozhattak volna.

A piacszegmántáció, a pozicionálás és disztibúciós csatorna szakkifejezések közé az előjáték, a feláll, a felizzít, kielégítő, fokozható izgalom és robbanás szavakat kevertem. Valahogy így: „Két fő disztibúciós  csatorna van, amely leginkább alkalmas a termék értékesítésére. Egy internet kampány maximálisan kielégítő lehet egy megfelelő struktúra szerint felépített előjáték után. Zoltán hatékony piacszegmentációs tervének megvalósulását követően felállítunk egy válságkommunikációs csapatot, felizzítjuk a már előkészített stratégiát, növeljük  feszültséget a megfelelő pozícionálás által és amikor nem fokozható tovább az izgalom, robbantjuk a gerillamarketinges bombát.   Mit szóltok?”

A spontán tervem bejött, a Szőrös Zoli vette, elfogadta a felkínált ötletet, Katonás Berci pedig Zoli ócska bókja után idegesen dobolt a lábával. Bedobta a tőle megszokott bunkó stílust, mellyel felsőbbrendűségét vélte bizonyítani. Lealázott mindenkit, akit csak tudott. Élveztem, ahogy döngeti a mellét, mint egy felajzott hím. Nagyon bólogattam, nehogy engem is megsértsen verbális őrjöngésében és odalegyen a játék egyensúlya. 

Amikor már az összes nyálát elbeszélte, lecsapta szegény kis laptopjának a fedelét és kirohant. Amíg mindenki Szőrös Zolira figyelt, aki a megkapott szó jogán fényesítette új ötletét, kiosontam Katonás Berci után és úgy intéztem, hogy a lépcsőn összefussunk. Egyetlen pillantásra maradt lehetőségem, a szemébe néztem és próbáltam megnyitni a tekintetemet, hogy lássa, mennyire feltüzelt. Lábujjhegyre álltam és megcsókolt. Gyorsan, vadul. Aztán elviharzott.

Ez egy normál, laza értekezlet után nem jöhetett volna létre. Tetszett, hogy sikerült a díszlet mögé bújva  előcsalnom belőle a hímet, tetszett, hogy reagált az impulzusokra. Szexuális kapcsolatunk a tetőfokára hágott. Egy értekezleten nyíltan előjátszottunk, és a folyosón robbantunk. A további szexuális feszültségeinket a munkába fojtottuk és a következő szeretkezésünk során egymásra gondoltunk.

SOK KAPCSOLAT FULLAD MEG A HÓNAPOKIG TARTÓ UNALOMBAN. VAJON VISZONYNAK NEVEZHETŐ EGY ILYEN VIHAROS CSÓK? SZERINTED MELYIK ÉR TÖBBET?
 

Léda - a végleges utáni tényleg végleges szakítás után - ismét kibékült nős szeretőjével, aki már sokadik a sorban.  Már jónéhány éve ül a végletek hullámvasútján. Égővörös haja lobog a szélben - és hol a gyönyörtől sikít, hol a fájdalomtól. Újra és újra beáll egy feleség mögé másodiknak, hogy tüzével átforrósítsa, majd elégesse más ember házasságát.  Azt mondja,  revansot vesz  mindazért, amit vele művelt a férje. Amíg asszonypajtás otthon vasalja apuci másnapi ingeit, ő végigcsókolja a mindenre kapható férjek alig használt (hím)tagjait. 

Szinte beleszédülök abba, ahogyan fölturbózza a viszonyt, hogy aztán kihajítsa az ablakon, majd összekanalazva a szétloccsant kapcsolatot, újra életet leheljen bele. Hétvégeken és karácsonykor spiccesen ül a tévé előtt és várja, hogy elteljenek a szabadság napjai. Hiszen Ő a hétköznapok édességeit nassolja.

Olykor én magam is részese voltam egy-egy ilyen találkának. Tudod, mi a fura? Ezek az éltes korú, tisztességben megőszült  úriemberek ezen alkalmakkor félreteszik a társadalmi megbecsülésnek örvendő  tsitjüket és úgy viselkednek, mint a mezőn meztelenül szaladgáló gyerekek. Önfeledtek, gátlástalanok és sokat nevetnek. Vajon a feleségeik tisztában vannak párjuk ezen oldalával? Nem tudom, de nem is érdekel.

Az viszont igen, hogy tud Léda annyi nevetés és könny után könnyedén átfordulni egy másik hasonló férfihoz. A mechanizmust éltető érzés magja Lédában van, csak időnként cseréli az érzést éltető alanyokat?

Tündi is egy bő harmincas, aki kéjesen belekóstolt sok-sok-sok pasiba. Először szopogatta majd megrágta, végül – egytől-egyig - kiköpte őket.  Vagy ők köpték ki Tündit.  Kedves barátném mindig hű volt, de kéthetente máshoz. A láng kihunytával úgy bújt ki a viszonyaiból, mint egy kinyúlt ruhából – könnyedén.  

Szerinted melyik a jobb:  elfelejteni azt, aki valaha megajándékozott egy ÚJ érzéssel vagy napról napra leporolni az anno-kapcsolat emlékeit?

 

MEDDIG VONSZOLOD MÉG MAGAD UTÁN A DÖGLÖTT VISZONYAIDAT?

Kis kompániánk ma délután ismét összeült, hogy egy tea mellett boncolgassuk a hétköznapjainkat.  Azt szemrevételeztük, hogy összesen hány elfuserált ex emlékének terhe kapaszkodik belénk, miközben begyalogolunk a munkahelyünkre, rázatjuk magunkat a metrón és órákon át vásárolunk a multiknál. 

A győztes én voltam. Szinte minden nap gondolok az exeimre. Emlékszem a mosolyukra, az érintésükre, a leheletükre, s arra a néhány elnyújtott másodpercre, amikor csak  statiszta voltam mellettük a valóságuk határainak átlépésekor.

Sokszor fogalmazgatok magamban egy esemest, melyet a múltba küldenék. Tényleg jó lenne megtanulni elengedni őket? Valóban szükséges az "elengedés művészetének" megtanulása  ahhoz, hogy továbbléphessek? Lássuk (holnap), hogy' is megy ez a szomszédban! (Kövess a következő blogdumába!)
 

TE MIT TESZEL A KIRAKATBA?

Önarckép magadról, állsz a tengerparton, eszik a kutyád, ölel a párod és satöbbi című fotókat bámulhat az, aki besétál a Te utcádba. Naná. Élünk és meg is mutatjuk. Nagyítunk, csalunk, kiemelünk, eltakarunk. Fénnyel és árnyékkal igyekszünk alakítani a rólunk alkotott képet.

Jó a pasi? Rákeresel és kutatsz az intim szférájában. Átkattintasz az ismerőseire, kombinálsz, következtetsz, keresel. Élvezed, ugye? Különben miért is tennéd?!
Én órákat áldoztam már erre a perverzióra az életemből. Soha egyetlen randi, munka nem jött igazán össze a kirakatok között, mégis abbahagyhatatlanul a képernyő elé tapaszt a tevékenység.

A legeslegkülönösebbet azonban e héten tapasztaltam meg. A barátnőimmel kávéztunk egyik délután egy árnyékos teraszon, amikor előkerült egy laptop és megnyitottuk a saját útvonalainkat a másik előtt.
„Akarod látni a munkatársamat, aki rámkattant? Kíváncsi vagy arra a srácra, akivel szombaton csókolóztam? Szerinted melyiket válasszam? A főnökömet, aki nős vagy a fiát, aki jár egy csajjal?”

Sorra nyíltak meg ujjaink nyomán a profilok, melyek egészen mást mutattak, mint amit a hozzájuk fűzött magyarázat tükrözött.
Léda beszámolója a hétvégi kalandjáról lenyűgözött bennünket.   Hajnalig tartó flört után hazakísérte egy munkatársa, akivel a gyerekek gumikacsái között pancsoltak reggelig. Nos, a képen a menyasszonyát ölelte  a fiú.  „Jól megvannak –egyébként!”
A fiatalember, akiről megtudhattuk, hogy harapva csókolta Irma fülét szombaton… nős és a felesége a második gyerekükkel várandós, ahogyan ez a fotókon is látszik.  „Ők is jól megvannak, csak nincs szex – egyébként.”
Ezek után Tündinek azt javasoltuk, hogy keressen egy harmadikat, aki még nem tett fel a párjával közös képet. Annál sem lehet biztosat tudni, de legalább nem olyan pofátlanul csalja meg az otthon várakozó „szerelmét!”

Én hallgattam, nem mártottam be a közös kollégánkat, aki majdnem minden este 10 és 11 óra között cseten próbál meggyőzni arról, hogy engedjek  a csábításának és húzzam fel a szoknyámat neki. Tetszik a srác, de valami megmagyarázhatatlanul mindig  elrántott az éles randi elől. Most rájöttem, hogy ez a valami nem más, mint az esküvői fotója , ahol egymásra mosolyognak a kedvesével.  Ha szeretik egymást, miért ostromol más nőket? Vajon az ifjú feleség ismeri férjének azt az elvét, hogy „A szívem a páromé, de a testem szabad”?
Azt hiszed itt a vége a történetnek? Nem! Most jön a ráadás! Az ártatlanság mirtuszkoszorújába öltözött menyasszony egészen az IGEN-ig hagyta magát az én jó öreg igazgatómmal vigasztaltatni.
Miután ezt megtudtam, elmentem sétálni és közben azon tűnődtem: vajon az én férjem is így viselkedett, amíg a felesége voltam?  S mire jutottam? Mi mások voltunk!

TE MÁSNAK LÁTSZOL A VIRTÁLIS KIRAKATODBAN, MINT AMILYEN A VALÓSÁGBAN VAGY?

 

A SZÉTPATTANT VÁGYBUBORÉK. Az esemesváltások után megbeszélt találkozón futottunk össze Gergővel.  Ittunk egy limonádét a Liszten, s mire leszipókáztunk az ízetlen jégkockákig, ki is fogytunk a témákból. Közben besötétedett és elkezdtek szállingózni a térre a haverjai. Amolyan húsz alatti stílusban odaszólogattak neki, főként humorosnak remélt ócska mondatokat.

Bár kezdetben egyenrangú partnerként kezeltem Gergőt, ezek után egyre inkább azt éreztem, hogy én vagyok a mesebeli vén anyóka, ő pedig a legkisebb királyfi . „Talán abban reménykedik, hogy ifjú lánnyá változom a csókjától?!” – gondoltam és véget akartam vetni ennek a hülye helyzetnek.
Mit veszíthetek alapon megfogalmaztam az érzéseimet, amely tömörítve így hangzik: „Az anyád lehetnék, zavarban vagyok, hagyjuk a francba, azt sem tudom, mit higgyek, jobb, ha hazamegyek”
Erre ő elővette a bekocsonyásodott érzéseimet  feloldó modorát, a szemembe nézett és azt mondta:  „Csodálatos nő vagy, Anna! El sem hiszem, hogy velem történik mindez. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Veled ülök most itt!
Ezt mondta és kihúzta magát. Erre nem tudtam megszólalni! Én, az a nő,  aki napközben embereket irányít, magabiztosan tárgyal, gyereket nevel, előadást tart a marketingről, aki ismeri magát, a határait. Ismeri és meri tágítani a lehetőségeket. Én ezek után paff voltam és szólni sem tudtam.

A karom közel volt az övéhez és éreztem a felém áradó erejét. Azonnal megértettem, mit esznek az öreg muksók a friss pipihúson. Én is rá akartam vetni magam a zsákmányra, falni, habzsolni. A testét,  a vérét, a lelkét, a gondolatait, a fiatalság életenergiáját. Lopni akartam tőle, elvenni…, hogy ösztöneimnek engedelmeskedve  feltöltődhessek. Hihetetlenül vonzó volt, hogy egyszerre láttam benne a kisfiús énjét, amely az anyaságom húrjait pendítette meg: óvni, gyámolítani, tanítani szerettem volna. Ugyanakkor megéreztem benne a férfit, a hódítót. Arra vágytam, hogy szolgálhassam, hogy csodálhassam, hogy megajándékozhassam nőiségem minden vonásával. Nagyon különös volt.
Csináljunk valamit! Valami őrültséget ! – mondtam határozottan, mert mi mást is mondhattam volna egy ilyen hormonkoktél hatása alatt?! Ő pedig a szemközti ház padlástere felé mutatott.
- Van ott egy lakásom. Látod?
Mélyen nézett a szemembe, egészen a szívemig, hogy onnan olvassa ki, szabad-e az út a méhem felé.

Végül, úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell. Fizetett és szaladni kezdtünk a házak között. Egymás kezét fogtuk és hangosan nevettünk. Tudod mit? Elfelejtettem az éveim számát. Elfelejtettem a gyermekeim iránt érzett állandóan fojtogató felelősséget és aggodalmat. A válás marta nedvedző sebeket, a pénzkeresés gyötrő, életbevágó fontosságát. A szél által lesodort cserepet, az eldugult lefolyót, az örökké üldöző elmaradt feladatokat. Csak két energiamező voltunk, akik a test által megengedett lehetőségekkel igyekeztek élni.

Kifulladtunk és a falnak dőltem. Aztán megcsókolt. Ám az asszonyállatnál szomjasabb volt bennem a gyermek, így görkorit béreltünk az Oktogonnál és a lezárt Andrássy úton száguldoztunk. Nem tudom leírni azt az ajándékot, amit ez a fiatal srác adott nekem.

Néhány nappal később meghívott vacsorára a lakására. A menü egyszerű volt – cézársaláta és portói – mégis nagyszerű – hiszen ez a kedvencem. Ettünk, beszélgettünk. Aztán egyszer csak szétpattant a buborék. Elmúlt bennem a bizsergés, a vágy… és az ágyra kuporodtunk, néztük a meccset. Utána hazamentem és elaludtam.  Reggel, mikor kinyitottam a szemem, végiggondoltam a különös kis történetünket, mint egy álmot és már el is felejtettem. Következtek a további színes hétköznapok.
 

Éppen a nyugalom édesen langymeleg  vizén ringatóztam, amikor intravénásan beadta magát nekem a vágy.
Gergő megdobott egy esemessel. A szöveg rövid volt, frappáns és jólesett. "Láttalak tegnap. Örülnék, ha beszélgethetnék Veled. Egy hűsítő limonádé valamelyik este?"
A kezemben tartottam a mobilt és azon tűnődtem, milyen klasszul elrendez mindent néhány jól megfogalmazott mondat.  Pár perce még kimerültnek, magányosnak, öregedő nőnek éreztem magam, most pedig azt hiszem, Budapest szegényebb lenne egy értékes szépséggel nélkülem. Trendi ruha, drága kozmetikum ide vagy oda, akkor látom magam  szépnek, ha tetszem valakinek.
Másfél órán át élveztem a múló helyzetet: valaki randira hívott és a válaszomat várja – aztán végigtáncoltuk a szexuális vonzási játék bevezető szakaszát, végül lezsíroztuk a találka pontos helyét, idejét.  Már az is üdítő volt, hogy egy ilyen fiatal srác tud és mer kezdeményezni.  Gergő ugyanis éppen most lett nagykorú – nekem pedig két kiskorú gyerekem van.

Öt éve a kicsi gyerekeimmel, a férjemmel  és anyukámmal lementünk a tengerpartra pihenni. Volt segítségem, így nekem is jutott a kikapcsolódásból. Élveztem a vizet, a napot és a semmittevés örömeit. A hét közepén a férjem összeismerkedett egy társasággal a parton, akik meghívtak bennünket vacsorázni.  Tengeri halat sütöttünk a víz mellett, bokáig süppedve a homokba kortyoltuk a pezsgőt és néztük a giccses és imádnivaló naplementét. Nagyjából nyolc házaspárnak látszó formáció alkotta a csapatot. Jómagam rendes kis feleség módjára kirekesztődtem a társalgásból. Kedvesen mosolyogtam és okosan néztem. Hiába is próbáltam bekapcsolódni a csevejbe, a pasik és az alkoholtól mámoros nők lenyomtak. Elismerve a győzelmüket a szomszédos mólón "játszó" fiatalokra fordítottam a  figyelmemet.

Tizenöt és húsz éve pottyanthatta őket valakinek a kéményébe a gólya, némelyik ifjú titán szülője épp az én társaságom színvonalát emelte  fényes vidámságával. Néztem, ahogy a fiatalok ugráltak a vízbe – a lányok próbálgatták frissen kapott csáberejüket, a fiúk vagányan kakaskodtak.  Amikor az első ásítás ki akart bukni a számon, magamra terítettem a kendőmet és süppedősen feléjük kacsáztam. Bejött a számításom, hamar átragadt rám a "miénk-a-világ" hangulatuk.  Ültem a betonon, a vízbe lógattam a lábam és arra gondoltam, nemsokára a mi fiaink is ilyen pasisak lesznek.  A mindent átélt  anya biztonságával tekintettem vissza az évtizedeken átívelő fiatalságomra.

Éppen elnyomtam magamban egy elégedett mosolyt, amikor  az egyik ifjú titánnal összeakadt a tekintetem. Máig sem tudom,  hogy' történhetett, de szabályosan elgyengültem a pillantásától, és – mint aki megijedt - a vizet bámultam. Éreztem, amint elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy NŐ VAGYOK. Olyan volt, mintha nőtt volna a mellem, kerekedett volna a csípőm, dúsabb lett volna a hajam és hosszabb a szempillám – mintha vonzóvá és szexivé váltam volna. „Hihetetlen, miként képes magával ragadni engem is a kisugárzásuk! – gondoltam és ismét mosolyogtam magamban, most már a fura helyzeten. Azért mégiscsak felnéztem, hogy meglessem az iménti adoniszt. Éppen megállapítottam magamban, hogy "A fiatalság szép!" , amikor ismét összeakadt a tekintetem a srácéval. Engem nézett. Elszégyelltem magam és visszasiettem a társaságomhoz.
Aznap éjjel – talán a sok pezsgő hatására – szeretkezett velem a férjem… és … kíváncsi vagy, melyik villanás rántott a gyönyörbe?! Amikor hirtelen eszembe jutott annak a srácnak a pillantása. Később – egészen véletlenül – megtudtam, hogy Gergőnek hívják.
 

A CSAJOS ESTE FORGATÓKÖNYVE. Öt esztendővel ezelőtt még édesen langyos családi életet éltem. Családi ház, két autó, két gyerek. Sárga-csekkes gondok, kölcsön, kevés férjjel töltött idő. Nekem megfelelt ez a leosztás. Reggeltől estig étkeztettem, morzsákat takarítottam, mostam. A hónap egyik keddjének estéjén pedig  a barátnőimmel csevegtem a klubban, ahol kitárgyaltuk az életünket. 

Az első fejezet címe a „Kivel mi történt?” Ide tartozott a költözés, új terhesség, a sikeres vizsga témája. A második fejezet a „Gyerekek” címet kapta. Ebbe a részbe tuszkoltuk a  gyerkőcös örömöket és gondokat. Mesélés közben kínosan ügyeltünk arra, hogy ne lógjunk ki a sorból. Az én gyerekem nem lehetett se sokkal okosabb, se sokkal rosszabb a másikénál. Évről évre bővült a kitárgyalandó kismanók sora, de a rájuk szánt keretet egy idő után nem engedtük terjeszkedni. Inkább gyorsítottunk a tempón. Mindenki kevesebb mondatot mondott a saját kölyköcskéiről – gyorsabban. Volt egy fejadagnyi idő, abba kellett belepréselni az összes gyerekes történetet. Értelemszerűen a háromgyerekesnek harmadannyi ideje jutott egy gyerekre. Akinek – ilyen vagy olyan oknál fogva – nem adatott meg a gyermekvállalás a maga örömeivel és nehézségeivel, az ennél a fejezetnél  többet ihatott a pezsgőjéből.  A következő résznél megfutottuk a tiszteletkört a „Férjek” témában. Hol dolgozik apuci, milyen kocsit vett, segít otthon vagy nem, estébé. Mire ezen is túljutottunk, kezdett hatni a buborékos stresszoldó. Ekkor  hazament az összes kismama, és átment a szeretőjéhez az, aki csak alibinek használta a hónap  csajos estéjét.

Amint összeállta a kemény mag, izgalmasabb vizekre eveztünk. A „Pasik” felirat mögött könnyel és izzadtsággal átitatott történetek bújtak meg.  (Néhányat itt is megosztok majd Veletek.) Ki gondolta volna, hogy két pelenkacsere között is ébredhet vágy a lenőtthajú asszonyban – akár a kukásember iránt,  hogy a kövér, kopasz építésznek egy szavába kerül(ne) ledöntenie anyut, miközben a konnektorok helyét jelölik ki az épülő háznál. Egy ilyen estén még annak is nedves lett a bugyija, akit amúgy semmi nem hozott tűzbe. A szolidabbaknak  nagyjából ennyi jutott a sikamlós sztorikból.

Éjfél körül a taxi visszavitt minket a választott Mókuskerekünkhöz, hogy taposhassuk tovább.  Tudod mit? Szerettük. Még akkor is, amikor arról beszéltünk, hogy kiszállunk az egészből. Még akkor is, amikor munkaidőben a meztelen fenekünk alatt érezhettük egy zárt iroda íróasztalát. Még akkor is, amikor úgy éreztük, hogy a családi cunami elsöpör minket… még akkor is, amikor a új ráncot fedeztünk fel magunkon a fürdőszobai tükörben és úgy éreztük, elpazaroltuk a legszebb éveinket.
Ilyesmikkel kevertük meg a langyos vizet a házasságunkban. Volt aki tettel, volt aki füllel. Én inkább a hallgatóság soraiban ültem… ám egyszer, a házasságom lezárása előtt öt évvel engem is megcsípett a vágy – a lehető legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetben.

Folyt.köv.